Bármennyire is szerénytelenül hangzik a saját blogomon, a saját esküvőm kapcsán írni ezt, de az esküvők középpontjában a menyasszony áll. Jobban szeretem azt gondolni, hogy a házasuló pár, de az igazság az, hogy a menyasszony a középpont, aki jelen esetben én voltam. Öröktől érvényes hagyomány ez, nem is hagyomány inkább ökölszabály, kár is lenne tiltakozni ellene. Milyen lesz a ruhád? Milyen lesz a smiked? És a cipőd? Sokat hallottam ezeket a kérdéseket már akkor, amikor még sejtelmem sem volt a válaszokról. Szerintem ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban három alapszabályt érdemes követni. Úgy kell cipőt, ruhát, smiket választani, hogy 1. ELŐNYÖS legyen, 2. te magad JÓL ÉREZD MAGAD BENNE, 3. az ALKALOMHOZ ILLŐ LEGYEN. Ebből logikusan következik például, hogy amíg nem tudod, hogy milyen lesz az alkalom, addig nem igazán érdemes ruhát választani. Például egy könnyed kertipartis esküvőre szerintem nem érdemes tíz alsószoknyás, abroncsos, királylány ruhát választani, mert nem oda illik és nem fogod jól érezni magad benne. Mint ahogy egy templomi esküvőre sem érdemes szerintem miniruhában bevonulni, de nadrágkosztümben sem igazán. De még mielőtt általános esküvői tanácsadó bloggá alakulnék, jöjjön inkább az én választásom.

Amikor elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen ruhát szeretnék, még csak egy-két dolgot tudtam megfogalmazni. Szerettem volna ha elegáns lenne, ugyanakkor egy kerti esküvőben reménykedtünk és akkortájt már úgy tűnt össze is fog jönni. Emiatt is szerettem volna, hogyha az elegancia ellenére nem lenne egy túl nagy, nehéz ruha, lenne benne valami könnyedség, finomság, valahogy úgy fogalmaztam meg, hogy valami "tavasztündéres". Valamilyen csipke részletben gondolkoztam és eredetileg bézs színben. Miután rengeteget lógok a Pinteresten, így egyszerűen nyitottam magamnak is egy mappát, ahová elmentettem, ami tetszik. Mivel rengetegen látogatják a Pinterest oldalamat, ezért ez a mappa az esküvőig titkosra volt állítva és csak azok látták, akikkel megosztottam. Mostmár publikussá tettem, így utólag (a fenti linken) bepillanthattok az inspirációs anyagba, ha szeretnétek.

Amit még a fent említetteken túl tudtam, az az volt, hogy nem fogok készen olyan ruhát találni, ami pont olyan, mint amit szeretnék (kompromisszumos megoldás nem jött szóba) és még ha találnék is, nem tudom elképzelni, hogy ne a saját ruhámat hordjam, mert az nekem egy jelmez lenne. Furcsa módon a menyasszonyi ruhámra vonatkozó álmaim kicsit más természetűek, mint általában a nőké. Én arról ábrádozom, hogy lesz egyszer egy lányom, aki megtalálja majd a szekrény vagy egy láda mélyén az anyukája esküvői ruháját, aminek nagyon fog örülni. Ehhez pedig saját ruha kell, ez nem vitás. Arról a praktikus dologról nem is beszélve, hogy így mindig ellenőrizhetem, hogy még beleférek-e, tartom-e a formám. Hozzáteszem, elég nagy szerencse, hogy nem valami olyan ruhát képzeltem el magamnak, amiben mondjuk tizenöt méter anyag van, mert az anyagilag komolyabb megterhelést jelentett volna. Így hát szükségem volt valakire, aki segít ebben, több mint egy varrónő, egy tervező, aki érti mit szeretnék, fél szavakból is, aki kreatív és segít, inspirál... inspiráljuk egymást. És nem volt bennem sok kérdés, hogy ki is legyen ez a személy, mert Seres Edinával már voltam egyszer ilyen helyzetben és finoman szólva is nem csalódtam benne. Ruhát varratni, (úgy értem igazi haute couture ruhát) egy fantaszikus, nehéz, örömteli folyamat. Mindenképpen sokkal nehezebb, idő- és energia igényesbb, mint bemenni egy szalonba. Szóval az válassza ezt az utat, aki türelmes és élvezni tudja az efféle alkotómunkát, nem pedig idegesíti egy ilyen viszonylag lassú és képlékeny folyamat. Edina tervező, a szó legnemesebb értelmében. Tehát nem kikerülni, vagy egyszerűbb megoldással helyettesíteni (és arra rábeszélni), hanem megoldani akarja a problémát. Szenvedéllyel, profizmussal, és szeretettel. Számomra ez hatalmas érték és valami olyasmi ami még az egyetemi (akkor még MIE, most  már MOME) évek ideáljára emlékeztet és azóta igen ritkán adatik meg nekünk, hogy kiélvezhessük. Hogy hogy jutottunk el pontosan a végeredményig azt nagyon nehéz leírni.

Az biztos, hogy a nagy, kezdőlökést az adta, amikor először elmentünk anyagot nézni és a sok, nem igazán tetsző (bár gyönyörű) bézs csipke után, előkerült ez az ezüstszálból szőtt, leheletfinom, meseszép francia csipke. Szerelem volt első látásra. Nem volt visszaút. Még az sem tartott vissza, hogy hatvan centivel többet kellett venni a méregdrága csipkéből, mert már nem vágták el. Így lett ezüst a ruha és végül az anyagtöbblet miatt lett ujja a felsőnek (szerencsére). A szoknya ezüst anyagát Edina vadászta le (szintén Budapesten vettük). És aztán jött a sok-sok próba és a rengeteg makett. Mert, ahogy Edina fogalmazott: "Ilyen ruha nincs." Nincs olyan ruha, hogy szabott is, dekoltált is, de nincs háta, nem tartja semmi..... Ilyen nincs és mégis van. A szoknya oldalt ferdén szabott szokatlan vonala, egyszerűen úgy alakult, hogy "rámtűztük az anyagot" és így formálta Edina szabadon, merészen az anyagot, aminek utólag csinált egy szabásmintát. Az ezüst szín hozta azt a hatást amit szerettünk volna, hogy miközben a klasszikus csipke nagyanyáinkra emlékeztet (vintage, ahogy manapság mondják) közben mégis modern. Ekkor már éreztük, hogy mindehez dukál valami csillogás. Selyemöv, kristályok...talán.... de milyen legyen? Újra vadászat indult.

A megoldás végül egészen furcsán született meg. A kristályokat, amik végül a hajamba, az övemre, a csokor szárára és a cipőmre kerültek egy bizsuboltban találtam egy karkötő formájában, amit szétbontottam elemeire. Ez volt az, amit mindenhová könnyen tudtunk rögzíteni, kellően csillogott, színben passzolt, egyszóval tudott mindent, amire szükségünk volt.
Abban biztos voltam, hogy lapos szandált szeretnék. Szerettem volna, ha kényelmes a ruhám és a cipőm (ez így is lett) és stílusban is jobban passzolónak éreztem egy lapos szandált (talán az eredetileg vágyott tavasztündér jelleg miatt?- már nem is tudom, csak beégett és egyszerűen ezt akartam), amit persze ezüstben, kellően filigrán pántokkal találni lehetetlen volt, így végül Vágó Réka (akivel szintén együtt jártunk az egyetemre) megcsinálta nekem, amire vágytam, profin, különösebb kérdések nélkül, könnyedén ötletelgetve.

És persze volt valaki a családban, a bátyám kislánya, aki még nálunk is jobban várta ezt a napot. Nem lehetett volna, hogy ő ne kapjon igazi koszorúslány ruhát. Edina megvarrta. Ezüstből, tüllből pink masnival. Ahogy kell. Boldogság és büszkeség ült Manka arcán és az összes fotón szerepelni akart.

Az esti öltözékemről csak néhány, nem túl jó képem van. Pedig ez is Edinát dícséri és a menyasszonyi ruhám és csokrom színvilágát követte. A szoknyám aljára az esküvői felsőből maradt csipkebordűr került. A pink felső hátán pedig asszimetrikusan elburjánzottak a csillogó kristályok.

És ami végül a nagy napon felteszi a pontot az i-re, az a haj és a smink. Történetesen gyerekkori barátnőm, Lívia sminkes és véletlenül épp fodrásznak tanul. Már nagyon hamar felajánlotta, hogy megcsinálja a sminkemet és a hajamat az esküvőre, de eltartott egy darabig, amíg meggyőzött. Ugyanis nagyon nem akartam ezzel terhelni. Iszonyatosan korán kellett keljünk aznap és én addigra már úgy éreztem, hogy az összes barátom az én esküvőmmel szív, egyszerűen nem akartam ezzel terhelni. De meggyőzött, hogy jön és nem gond és nagyon jól tette. Ideges voltam aznap reggel, hiába csináltunk két próbasminket és három próbakontyot korábban. Ideges voltam amiatt, hogy kicsúszunk az időből. Akkor nyugodtam meg, amikor már Réka kamerája előtt álltunk (reggel 9-kor). Szóval Livi csak csinálta a hajam, festette az arcom és birkatürelemmel viselte, hogy idegeskedem. Meg lehet ezt köszönni? Jó volt, hogy ott volt velem valaki, akit gyerekkorom óta ismerek. Ez is azt hiszem egy fontos esküvői alapszabály. Olyanokkal vedd körbe magad azon a napon készülődés közben, akikkel szivesen vagy együtt, akivel örömmel megosztod ezeket a pillanatokat.

Valahogy így állt össze a végső kép és az álom csapat, aminek minden tagja legjobb tudása szerint odadással és szerettel dolgozott azon, hogy én jól nézzek ki. Mostanra gondolom bennetek is kezd megfogalmazódni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ennyi tehetéges jóbarát vesz körül. Én is sokat gondolok erre. És még nincs vége...

Az első részt ide kattintva olvashatod.

Update: További részeket is olvashatsz

a virágkötészetről 
a szertartás dekorról
az étteremről és a buli dekorációról
a tortáról

Fotók: Kövesdi Réka és Kesztűs Ági (hajtű és cipő kép) Gyárfás Kati (nyitó kép, menyecske ruha)
Ruha: Seres Edina
Cipő: Réka Vágó web, FB
Smink és haj: Varró Lívia (lvarro@gmail.com)
(Csokor: Plantomime web, FB - a virágokról részletesen a következő bejegyzésben olvashatsz)

Ha tetszett a bejegyzés, kövesd a Viragom viragomot a Facebookon is!