Én egy igazán szerencsés ember vagyok. Gyerekkoromban még természetesnek tűnt, hogy a nagymamáim szerves részét képezik mindennapi életemnek. Mostanra már tudom, hogy ez szinte kiváltság, ami sokaknak nem adatik meg. Most 33 vagyok és még mindig három csokrot viszek anyák napján.

Biztos, hogy kevés egy nap megköszönni, hogy reggel kakaó illatra ébredtem, hogy a nagyinál mindig lehetett válsztani, hogy mi legyen az ebéd suli után. És a másik nagyinak, hogy mindig derűs nyugalommal és kedvességgel fogadta, hogy állandóan elkunyerálom a szebbnél szebb porcelánjait, textiljeit, könyveit, arra hivatkozva, hogy azok nélkül nem tudok élni. Hogy mindig bíztattak és szerettek. Nem hiszem, hogy meg tudom köszönni anyunak, hogy szeretett annak ellenére, hogy úgy tűnt tök hülye leszek, mert nem tudtam megtanulni az órát (ez apunak is traumatikus volt) és hogy a "Milyen nap van?" kérdésre azt feleltem, hogy "szeptember". Szerettek annak ellenére hogy nem mentem haza időre és hogy kopaszra borotváltam a fejem. Nagy fészek voltak, amiben igazából mindig meleg volt, mégha néha rájuk is nyitottam az ablakot, hogy fagyos, téli levegőt engedjek be rajta.

Lassan minden változik. Szép lassan átalakult a családunk. Anyuból nagymama lett, a nagyikból dédik. Bátyámból apa, Éviből anyuka, belőlem meg nagynéni. A legkisebbek átrajzolják a képet és ez így van jól. Most én nézem derűs nyugalommal ahogy a régi szobám gyerekbirodalommá válik.
Mikor szóba jön a gyereknevelés kérdése, anyu mindig azt mondja, hogy hibázni úgyis hibázik az ember, a legfontosabb az, hogy érezze a gyerek, hogy nagyon szeretik, mert azt semmi sem pótolja. Azt hiszem igaza van.

Fotó: Martha Stewart – Living 2009 március