Anyunak, maminak...
Nagyon sokáig nem szerettem a növényeket. Illetve a legkevésbé sem érdekeltek. Többnyire pókerarccal figyeltem ahogy anyukám gondosan végiglocsolta folyton szaporodó, számtalan szobanövényét és balkonládáját. Ő is és az ő anyukája is rajong a növényekért. De apai nagymamám is imádta őket. Szóval lényegében az összes nőnemű felmenőm, akit ismertem.
Anyuval a székesfehérvári rokonok kertjében.
Apai nagymamám, aki már nincs köztünk, abban a lakásban igyekezett növényeket életben tartani, ahol most én élek. Meg kell mondjam, a körülményekhez képest elég nagy sikerrel. Aztán ahogy öregedett kedvet kapott a kertészkedéshez is és a társasház közös, zsebkendőnyi udvarát kis füves oázissá alakította, némi feladatot a családtagokra is róva ezzel. Például a bátyámra, aki ollóval volt kénytelen füvet nyírni neki. De mami imádta. Kiült és nézte, ahogy nő a fű. Akkor még nem igazán értettem, mostmár egyre inkább.
Igazi városi lány vagyok. Néhány rokonunk Székesfehérváron élt, de nem jártunk oda túlzottan gyakran, így tyúkot és veteményest se gyakran láttam közelről. Volt ugyan egy családi telek, ahol azóta már anyuék laknak, de a kertészkedés helyett inkább az óriásira nőtt orgonabokor alatti bujkálás foglalkoztatott. Anyai nagymamám szorgalmasan gondozta a virágágyásokat és persze időről-időre leszedtük a cseresznyefa gyümölcsét. Mami otthon, a régi lakása feletti hatalmas tetőteraszra minden évben növényeket szaporított. Kora tavasszal a tetőablakok alatt földdel teli, barna ládák, kis cserepek, tejfölöspoharak sorakoztak. Várta, hogy kihajtsanak a magok. Akkor még nem igazán értettem, mostmár egyre inkább.
Egy ritka pillanat: 4 évesen, büszkén, a veteményesben.
Sose parancsoltak oda a cserepekhez, nem kényszerítettek, nem győzködtek. Nem is értettem igazán, hogy van az, hogy mindenki rajong a zöld levelekért és a virágokért, én meg nem érzek semmit, mikor rájuk nézek. Az "Olyan szépek! Szeretni kell őket, mert érzik, attól nőnek szépen!" típusú megjegyzések zavarba hoztak. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. Ültem a szobában, bámultam a szobanövényeket és egyszeriben nem azt láttam, mint addig, hanem hogy ott van egy kis cserépnyi föld a szoba közepén, a parkettán és élet van benne. Egy helyen, ahol semmi keresnivalója nincs, ahol igazából minden körülmény ellene dolgozik. Dacol az elemekkel. Ez tetszett. Ott és akkor megváltozott minden. A szobanövényekkel kezdődött, aztán a balkonládák, aztán a palánták... Akkor még nem igazán értettem, mostmár egyre inkább. A zöldimádat génje anyai ágon öröklődik.
Fotó: Virágom, virágom