Itt a tavasz. Új évszak, új élet. Blogomon is új rovatot idítok és ha végre visszakapom a számítógépemet, a szervízből, ahol egy hónapja áll parkolópályán, akkor jó eséllyel ismét rendszeresen frissül majd a blogom.

Az új rovat az inspirálódás fontos tevékenységét hivatott majd segíteni és hosszabb magyarázat nélkül láthattok majd olyan dolgokat, amik nekem tetszenek. Ezúttal Li Edelkort oldala segít ebben. A trendelőrejelző Bloom című kiadványa meglehetősen borsos áron megrendelhető: itt. 

Képek forrássa: Bloom magazine

Külön köszönet Osvárt Juditnak

Istennél nem tudom mi a helyzet, de a barátaimnál meghalgattattak kéréseim. Legjobb bizonyíték erre ez a bejegyzés. Lelkesen küldenek nekem mindent, amiről úgy gondolják felcsigázhat. Hálám üldözi őket.

Guido Anderlonira egy olasz magazin cikke miatt figyeltem fel. A 43 éves férfi eredetileg festő volt, de manapság már fotózással, videoművészettel és installációk készítésével van elfoglalva. 20 év madridi tartózkodás után, visszatért Milánóba, ahol jelenleg is él és dolgozik. Ebben a bejegyzésben látható, 2008-ban készült sorozata - gondolom senkit sem döbbent meg ez a tény - melegséggel tölt el.

Mielőtt bárki a szemmre vetné, közlöm: nem csak a bejegyzésekkel maradtam el. Elsodort az élet, felfalta az év utolsó hónapját és pillanatok alatt meg is emésztette. Semmire nem volt idő és a sok terv, látomás és ígéret hirtelen párologtak el. Helyükre lépett a sok élmény, öröm, tapasztalat.  Nem bánom. Hosszú idők óta az évvégék legjobbika volt ez a mostani. Illetve előző.

Most pedig igyekszem, rohanok, szaladok a fonal után, hogy elkapjam és csak olyan kedves, édes pillanatokra engedem meg magamnak a múltbarévedést, mint ez a mostani. Sorban állnak a témák, remegve várják az egyperces világhírben bízva, hogy felkerüljenek a világhálóra.

Nem lesz mindenkinek újdonság, de elárulom, hogy egy ideje a hét hatodik napját mindig egy virágkötő tanfolyamon töltöm és mivel nem tudtam új szenvedélyem ennyivel jóllakatni, egy hónapra leigazoltam egy virágbolthoz és lenyomtam egy karácsonyi szezont, csináltam számtalan asztaldíszt (másnéven arazsman), megtanultam sokminent a virágokról, megpucoltam és megvesszőztem (nem tudom ezt másképp írni) számszerint 820 amarilliszt és feldíszítettem (-tünk) egy csomó karácsonyfát, többek közt azt a 6 méter magasat, ami a Gresham Palota halljában állt. Telefonom segítségével dokumentáltam az eseményeket, majd egy elborult pillanatomban egyetlen gombnyomással semmisítettem meg mindazt, ami most gazdagodásomat igazolhatná. Semmi nincs véletlen. Biztosan adódik még alkalom...

Az élet egy apró csodája volt, hogy az őrült karácsonyi pörgésből kiszakadtam 3 napra. Nápoly volt a célpont és onnan délre Positano, Amalfi. Ahogy ígértem megmutatom milyen is volt délen, belekortyolni a tavaszba tél közepén. 

Elnézést kérek a hosszas kihagyásért, azoktól, akik olvassák ezt a blogot, de fontos teendők végett délre kellett utaznom. Látnom kellett  a tengert, a pálmafákat, sütkérezni a napon, jókat enni és persze fotózni. Így a szorgalmas látogatók rövidesen kapnak egy kis ízelítőt, milyen is a tél tőlünk kicsit délebbre.

Miután épségben visszatértem, ismét a lovak közé csapok és a karácsonyi készülődés jegyében, rögtön az ünnep egyik legkritikusabb pontjára fókuszálnék. Bár a legeslegkritikusabb nyilvánvalóan a szenteste alkalmából elköltött vacsora, de az előkelő második hely mégiscsak a karácsonyfa állításának és felcicomázásának jutott.

A karácsonyfa állítás meglehetősen régi hagyomány, a 15. század második felére datálják kialakulását, hozzánk pedig osztrák szomszédaink révén jutott. A "jó is rossz is" szaloncukor pedig szintén monarchiás örökség. Bár a díszítés mindig az utolsó percre marad, a díszek beszerzésének legfőbb ideje nekilátni, különösen akkor, ha nem csak a kornyadozó, üres szaloncukros papírokat szeretnénk majd a karácsonyfán viszontlátni.

A minap egy barátom említette hogy valójában semmit nem utált jobban gyerekkorában, mint a fa feldíszítésének hosszas, gyötrelmes óráit. A megkövesedett tradíciók jegyében a családfő káromkodások közepedte megkereste az évente egyszer használt kisfejszét és befaragta az erkélyen a fa törzsét a talpba, miközben 5-től 95 évesig mindenki szaloncukrot kampózott a nappaliban. Innen nézve valóban nem rejtett magában túl sok örömöt ez a tevékenység. Arról nem is beszélve, hogy a karácsonyfa tradicionálisan giccses. Voltaképpen egy olyan dekorációs elem (volt), amivel nagyon nehéz huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodnia azoknak, akiket nem feltétlen ragad magával az ünnepi áhitat attól, ha egy rikító műanyag és üveg tárgyakkal, arany és ezüst izékkel teleaggatott fenyőfát nézegetnek.
 
Szerintem itt az idő szakítani a tradíciókkal! Idén vásároljunk állítható törzsvastagságú talpat a fának, megkímélve ezzel szeretteinket a stressztől, vesszen a szaloncukor és a kampózás, idén ne kelljen kibogozni az aranylányhajat (vagy hogyishívják) és az összetekeredett ezüst girlandot. Idén legyen valami....szép!

Az advent, latin eredetű szó és érkezést, várakozást jelent. Időszaka Szent András napjától karácsonyig tar, ez négy hetet jelent, melyek vasárnapjain mindig eggyel több gyertyát szokás meggyújtani. Idén november 29-re esik advent első vasárnapja. A keresztény hitvilágban ez az időszak természetesen Jézus születésére való várakozást, felkészülést jelenti, kialakulása az 5-6. századra tehető. Az adventi koszorú azonban egy ősi motívum, eredete meglehetősen régre nyúlik vissza és létrejötte a téli napfordulóhoz, a pogány hitvilághoz és a varázskör gondolatához köthető. Szalmából, fűzfavesszőből vagy zöld fenyőágakból már jóval Krisztus születése előtt is fontak koszorút az évnek ebben a részében és vörös illetve arany szalagokkal díszítették azokat. A zöld a termést, a vörös az életet, az arany vagy a sárga pedig a fényt szimbolizálta. A koszorú az örökkévalóság és a soha nem szűnő varázserő jelképe volt, ami távol tartotta a gonosz szellemeket. Ma ismert formájában az adventi koszorú készítése 19. századi európai hagyomány, a mai napig a világnak erre a részére jellemző, ez a nálunk is ismert forma. Egy hamburgi evangélikus lelkésznek, bizonyos Johan Hainrich Wichernnek köszönhetjük az első darabot, bár ő akkoriban még 24 gyertyával díszítette a mennyezetéről belógatott fenyőkarikát. A keresztény templomokban az adventi koszorú hagyományos színei a lila és a rózsaszín, előbbi a bűnbánatra, utóbbi az örvendezésre utal. Természetesen 3:1 arányban.

Én úgy látom, hogy az adventi koszorú az egyik legérzékenyebb virágkötészeti műfaj. Rendszerint "túl sok", amit rápakolnak. Nagyon ritkán látok olyat, amit szívesen nézegetnék az étkezőasztalomon is. Szinte soha. Őszintén megvallva rengeteget kutattam fotók után, amin olyan példákat mutathatok be, amelyeket szívesen felrakok erre a blogra. Semmit nem találtam. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy ne lennének szép koszorúk, de nem könnyű rájuk bukkanni, az biztos. Idén sajnos lecsúsztam a Néprajzi Múzeumban évente megrendezett adventi vásárról, így arról itt nem tudok beszámolni. Ígérem kutatok még és ha bármit találok beszámolok majd róla. Addig is azt javasolnám, hogy mindenki készítsen magának koszorút, ha nem is a legelejétől, de vegyen egy koszrorúalapot 4 gyertyát, szép selyemszalagot, kössön belőle masnikat és pakolja össze. Én is ezt teszem minden évben. Biztos, hogy jobban jár. Kedvcsinálónak megmutatom az én ezévi mágikus körömet. Elnézést a fotó minőségéért, tegnap este készült mobillal, lámpafénynél.

Az ünnepekben az a jó, hogy évről-évre újra eljönnek. A pénztárcánk ilyenkor sajnos kiürül, de cserébe a szívünk megtelik szeretettel. Ebben az ismétlődésben, a csodás pillanatok újbóli átélésén felül, az a nagyszerű még, hogy ha korábban mulasztottunk vagy rontottunk, következő évben lesz alkalmunk szépíteni. Idén karácsonykor újra megsüthetjük a tavaly odaégetett sütit, felkerülhet egy ajtódísz, vehetünk mégegy kültéri égősort, hogy végre körbeérjen, szert tehetünk új díszekre a régiek helyett, állíthatunk fát, ha még sosem tettük, kihívásokkal teli fogadalmakat köthetünk az evéssel kapcsolatban és ezúttal (vagy ismét) meg is próbálhatjuk betartani őket. Felhívhatjuk, akit rég nem, és a véletrenre hivatkozva végre leönthetjük vörösborral a főnökünket a karácsonyi partin. 

Az ünnepeken belül is a karácsony azért érdemel különös figyelmet, mert évről-évre hosszabb. Mondhatnánk, hogy az adveti időszak indokolja a karácsonyi hangulat korai burjánzását, valójában azonban mindannyian jól tudjuk, hogy az advent nem hosszabbodik és be kell lássuk, hogy a kereskedőknek köszönhető mindez. A gaz kapitalistáknak, akik lesben állva várják, hogy fizetéskor belefújják a csillámport a szemünkbe, miközben már amúgy is tízmillió agysejtünket vesztettük el a hangszórókból áradó bugyuta karácsonyi énekeknek köszönhetően. Annak ellenére, hogy lassan magát az ünnepet is meg kell hosszabíttatni egy-két nappal, hogy elegendő idő legyen a készülődés időszakát kiélvezni és kipihenni, próbáljuk mégis ennek az egésznek a jó oldalált nézni!

Én ezennel nyilvánosan kijelentem, hogy szeretem a karácsonyt: tolongásostól, dzsingülbellestől, színeségősorostól, karácsonyivásárostól, (lehetőleg időnként forralt borral) mindenestől, úgy ahogy van, és megnyitom blogomon a karácsonyi szezont. Ígérem mostantól igyekszem amit csak lehet félretenni későbbre és az ünnepre fókuszálni. 

Kezdetnek egy karácsonyi ajtódísz. A normann fenyő (Abies nordmanniana) koszorúalapot (piros) magyal (Ilex aquifolium vagy Ilex cornuta) bogyós ágaival és fehér fagyönggyel (Viscum album) díszítették. Köthetünk a koszorúra azonban tűztövis (Pyracantha coccinea) esetleg madárbirs (Cotoneaster horizontalis) ágacskákat is, amik ez idő tájt szintén apró bogyóikkal díszítenek, esetleg gazdagíthatjuk babérmeggy (Prunus laurocerasus) ágakkal is.

Normann fenyő (Abies nordmanniana) megnézem
Magyal (Ilex viginia) megnézem
Fagyöngy (Viscum album) megnézem
Tűztövis (Pyracantha coccinea) megnézem
Madárbirs (Cotoneaster horizontalis) megnézem
Babérmeggy (Prunus laurocerasus) megnézem

Kép forrása: Sally Page - Flower Shop Secrets, Fanahan Books,  2008.

Pár hónapja kaptam ajándékba Sally Page Flower Shop Secrets című könyvét, mely mindössze 17 X 17 cm-es, ugyanakkor 100 oldal terjedelmű. Olyan szép, hogy egy nem is elég belőle! Szerencsére egy, hasonlóan megnyerő kötetekből álló, sorozat része. Itthon sajnos nem kapható, de az Amazonon keresztül meg lehet rendelni, Itt akárcsak a szerző még néhány művét. Akit azonban nem ragadott még el az internetes vásárlás öröme, annak Londonig kell mennie, ott könnyen szert tehet rá hagyományos úton is. 

Kicsit elkéstem ezzel a bejegyzéssel, mert lassan a tökszezon végére érünk, de bokros teendőim között, már olyan régóta érleltem ezt a bejegyzést, hogy nem halszthatom jövőre.

Az őszi szezon egyik legcsodásabb adománya a dísztök (Cucurbita Pepo). Az angolszász kultúra terjedésének köszönhetően nálunk is egyre nagyobb népszerűségnek örvend ez a növény. Töklámpást faragni jó játék mégha nálunk nincs is Halloween. Aki azt gondolja, hogy az egyetlen megoldás a sosem tudni, hogy rémisztőre vagy éppen kedvesre sikerülő furcsa arcocska, az most gördítsen és szembesüljön a ténnyel, hogy téved! 

Ez is kiderül többek között a Corvina kiadó gondozásában megjelent új Nagy Képes Füvészköny címre hallgató kötetből. Borsos ára ellenére (8990 Ft) nem csak azért érdemes szert tenni rá, mert az utóbbi idők legszebb növényekkel foglalkozó kiadványa (legalábbis itthon), hanem azért is, mert nem csak azok számára lesz izgalmas, akik odavannak a levelekért és a szirmokért, hanem azoknak is akiket csodálatra késztetnek nyelvünk talányos szavai. 275 növényt mutat be a nagyalakú könyv, 576 oldalon, ilyenformán repülőgépre javasolt olvasmánynak semmi esetre sem nevezném.

Abban, hogy az ember rákattan valamire, az a jó, hogy a kattanás pillanatától kezdődően gyakorta látja az őt körülvevő dolgokban kattanásának tárgyát. Amennyiben fókusza valamely pozitívnak nevezhető témakör halmazába esik, úgy jó eséllyel gyakran kerül az élet napos oldalára. A sütkérezés öröme pediglen nehezen kétségbevonható ugyebár, különösen borús, téli napokon.

A minap meghívtak az újonnan nyílt, Allé nevű bevásárlóközpont egyik üzletének megnyitójára. (Itt szeretném megjegyezni, hogy hihetelen éleslátásról tesz tanubizonysáágot, hogy kiválasztották az egyetlen olyan francia szót amit véletlenül úgy kell ejteni, ahogy le van írva, így senki nem kerül majd kínos helyzetbe...) A dolog valójában teljesen érdektelennek tűnhet, bár egy nagyon szép színű lila sállal lettem gazdagabb. (Ennek azért tulajdoníthatunk némi jelentőséget.) Ellenben az üzlet egy eleme miatt úgy éreztem néhány sort mégis érdemes szentelnem ennek az amúgy tökéletesen hétköznapi történésnek.

Ahogy körbevezettek minket a prémium kategóriás üzlet prémium kategóriás kötöttpulcsijai közt, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kicsire hajtogatott nagyon prémium trikókat rejtő kerek polcok közepén egy gyönyörű üvegvázában, gyönyörű, fehér, határozottan élő és határozottam prémium Amarilliszek díszelegnek. Abban a pillanatban szíven ütött, hogy talán érdemes volt a reform kommunistáknak megszületniük és végre eljutott a magyar majdnemfogyasztói társasdalom oda, hogy értik a kereskedelem lényegét. Nevezetesen, hogy lehet szarból várat építeni, kemény munkával, de minek.

Nem szaporítom tovább a szót, alább egy gyenge illusztráció (ezer hála érte a japán mérnököknek, hogy egy telefonnal rögzíthetjük már az élet váratlanul ránk köszöntő, csodás pillanatait) annyi megjegyzéssel, hogy EZT! és ebből még sokat és remélem nem csak a megnyitó alkalmából nem kínai plasztik díszelgett a 34 ezres pulcsik mellett...

Hálám jeléül ajánlom ezt a bejegyzést r:Jókuti_Andrásnak. 

Egy rövid bejegyzés egy londoni virágboltról. Az árakhoz nem fűznék most megjegyzéseket, tudjuk, hogy Londonban nem az árait szeretjük. A képek pedig, amiket a nagynénémtől kaptam, magukért beszélnek. Nagynéném gyakorta tartózkodik az említett városban és szerencsére elég megbízhatóan kémkedik...

Sosem értettem, hogy miért gondolják az emberek és mindenekelőtt a vendéglátóipari egységek tulajdonosai, hogy művirágokkal érdemes humanizálni a környezetet. Talán az elmúlt 40 évnek köszönhetjük azt is, hogy mára a művirágos asztali és fali dekorációk ennyire elszaporodtak. Nyilvánvalóan a kevesebb több elve, ha valahol hát itt biztosan működne, inkább ne legyen semmi, akkor nem kellenne folyton művirágokkal az arcunkban enni a pörköltet. De valamilyen számomra érthetetlen okból kifolyólag ragaszkodnak hozzá. Múlt heti kelet-magyarországi gyűjtésem gyöngyszemeit mutatnám be.

Ahogy kell, üveg váza, üveg hamutál, kis, barna, bársony asztalközép. Halványlila és halványsárga kínai plasztik. Közben kint tombol a természet, egy tájvédelmi körzet szélén vagyunk. Egy csipkebokor ág talán jobb választás lett volna, bár  a farostlemezes,  kólásrekeszes, kocsmai enteriőr valóban művirágért kiált.

A második képem is a szívemhez nőtt. Hollókőn járunk ugyanis. Világörökség, parsztházak, hagyományőrzés és művirág, kicsi kockás masnival. Hozzátenném a gyönyörű, gerendás parasztház mennyezetéről  színes fa pillangók lógtak. A barna cserépkályha, kékfestő asztalterítő, kalocsai mintás fogpiszkálótartó összecsengésit nem ecsetelném. Legalább egy ilyen helyen nem kéne....

Vannak pillanatok az életben, amikor az ember úgy érzi, hogy néhány dolgot újra kell értékeljen. Érdekes módon én egyre gyakrabban érzem így. Nem mondanám, hogy már a B oldalon vagyok, de viharos tempóban közelednek az A utolsó számai. Közben egyre többet akarok abból, amit szeretek és minél kevesebbet azokból amiket nem. Ezért indult el ez a blog. Jóból jó sokat.

Rendszerint a harsány nyár után, elképzelhetetlenek tartom, hogy egyszer elkezd majd a nullához közelíteni a hőmérő higanyszála és hirtelen nem vágyom majd őrülten a pirosra, a türkizre, a vakító fehérre és pink összes megdöbbentő árnyalatára. Aztán mégis jön, aminek jönnie kell és persze vele a barnák, sárgák és a bordók. Mindeközben sosem múló, szenvedélyes szerelmem a zölddel mindig új és új értelmet nyer. Idén ősszel sincs ez másképp.

Múlt hétvégén végre kiszabadultam a természetbe! Erdő minden mennyiségben és egy hollókői csendélet.